2016. május 9., hétfő

Egy kis magyarázkodás

Sziasztok!
Nagyon sajnáljuk, hogy ennyi ideje még egy egyszerű ,, Szünet van és pá " mondatot se kaptatok tőlünk.
Az az igazság, hogy foghatjuk arra is, hogy iskolaújságot írtunk, pályázatra forgatunk, focikupát szervezzük. Meg még arra is, hogy mi szerencsétlenek, nem írtunk meg pár részt előre, így totál elcsúsztunk mindennel.
Így sajnálatosan közlöm, hogy egy - két hétig szünet van itt, de utána újult erővel vetjük bele magunkat a publikálásba.
Megértéseteket köszönjük!
Szaszi és Juliet

2016. március 26., szombat

10.

Halihó drága olvasók!
Tudom mennyi ideig vártatok erre a részre, és az, hogy nem érkezett meg időben az csakis az én hibám. Remélem, azért nem ment el teljesen a kedvetek az olvasástól! Nem is húzom tovább az időt. Kellemes nyuszit, és jó olvasást nektek!
Hatalmas ölelés: Szaszi és Juliet 



- Hasznavehetetlen nyomorék vagyok, szerinted nincs okom sírni? - tekintetemet a szőke hajú fiú szemébe fúrtam. Könnyeim fátylán keresztül is élesen láttam meggyötört vonásait. Arcát most a kezébe temette, majd egy hatalmasat sóhajtott. Gondterheltnek tűnt, de ennek ellenére mindig annyira segítőkész. Szinte érzetem hogyan feszíti meg minden idegszálát, hogy az összes apró rezdülésemet megfigyelhesse.
- Tudod erről mi a véleményem - mondta olyan hangsúllyal, amely minden bizonnyal sok nőt levett már a lábáról. Hangjában semmi parancsoló nem volt, az ember mégis vakon követte volna őt. Eszméletlen ez a focista. Kár, hogy engem nem tud elbűvölni. - Inká... - folytatta volna mondandóját, amikor az egyik szőke ápolónő - akit mellékesen utálok - be nyitott a szobámba. Pár másodpercig eltartott, míg felmérte a helyzetet, vagyis Marcot. Tetőtől talpig megnézte magának a sportolót, és ezt a cselekedetét nem is titkolta.
- Fraulien Klein, had kísérjem át a gyógytornára - szólt közbe udvariatlanul. Idegesítően magas, nyávogó hangja volt, mézes-mázasan beszélt. És bár engem szólított a szavakat a Dortmund focistájának szemeibe nézve ejtette ki a száján.
- Rendb... - Marco nem engedte, hogy befejezzem a mondatot. Ő válaszolt a szőkeségnek, aki unottan figyelt engem.
- Hagyja csak, a kisasszonyt ma én kísérem - jelentette ki határozottan a fiú, ajkain halvány mosoly játszott, ami nekem is szemet szúrt. Belenéztem gyönyörű zöld szemeibe, ami arra késztetett, hogy én is elengedjek egy erőtlen mosolyt. Egy jó ideje nem voltam se nyugodt, se boldog, de ebben a percben minden tökéletesnek tűnt. Igaz ez sem tartott tovább pár kósza másodpercnél mégis hatalmas erőt adott nekem.
- Mosolyogtál - suttogta maga elé a szőke focista. Inkább elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, nem akartam reagálni rá. Jobb lesz így, gondoltam.  Csend lett a kórteremben, csak az egyenletes lélegzetvételek hallatszottak. Nyugalom telepedett rám, amikor a közelemben volt, és ez így leírva elég félelmetes, tekintve, hogy min mentem keresztül.
- Gyere, ideje menni gyógytornára! - szólt Marco. Már éppen elkezdetem volna mondani a magamét a járással kapcsolatban, de mivel a fiú teljesen tisztában van a dolgokkal, gondolom csak képletesen értette. Marco az, általam annyira utált, tolókocsit oda tolta az ágyam mellé, majd egy pillanatra elgondolkodott. Az arcát figyeltem, hátha le tudok róla olvasni valamit. Végül észbekapott és óvatosan felemelt a helyemről, hogy a tolókocsiba ültethessen. Ahol keze hozzám ért furcsán bizsergett a bőröm, de ezt figyelmen kívül hagytam.
- Eszel rendesen? - kérdezte feszülten a focista, gondolom feltűnt neki, hogy nem vagyok túl nehéz. Bár ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a kórházi koszt borzalmas.
- Igen, de nem az itteni ételt - feleltem egy meglehetősen furcsa arckifejezés kíséretében. Ezután elindultunk a kórház folyosóin, kicsit irányítanom kellett Reus-t nehogy eltévedjen, de végül is - bár csigalassúsággal - megérkeztünk a gyógytornászomhoz. Lukas kedves ember, ha úgy vesszük, még helyesnek is mondanám. Kár, hogy meleg...
A torna a szokásos menetrend szerint zajlott, bár bevallom őszintén az én tekintetem gyakran megragadt a szőke focistán, aki a terem közepén foglalt helyet egy széken. Mondanom sem kell milyen arckifejezéssel díjazta, amikor Lukas hozzám ért. Komolyan mondom, ha nem fájt volna veszettül minden egyes mozdulat biztosan elnevetem magam. Soha nem értettem a pasikat, de Marcot soha nem is fogom megérteni. A kezelés végeztével elbúcsúztam a gyógyterapeutámtól és arcomon egy apró mosollyal vártam, hogy induljunk. Miközben a kórház folyosóit róttuk felidéztem magamban a focista arckifejezését. Mondanom sem kell milyen jót derültem viselkedésén, komolyan olyan, mint egy ötéves akitől elveszik a csokiját. 
- Mi ilyen vicces? - kérdezte Marco. A hangján éreztem, hogy mosolyog, bár az értetlenkedés is sütött róla. 
- A viselkedésed - böktem ki, ahogyan a szavak elhagyták a számat máris nevetnem kellett. Azt hiszi, nem vettem észre a kis magánszámát, ez annyira vicces. Régen nevettem ilyen jót. - Hát, ez a birtoklási valamid - világosítottam fel a sportolót, és igyekeztem visszább venni a kacarászásomból, nehogy megsértsem őt. 
- Van ilyen - rántott vállat Marco. A mozdulatot valószínűleg lazának szánta, de sütött róla, hogy bosszantja, hogy észrevettem a dolgot. 
Éppen beértünk a kórterembe amikor Reusi telefonja pityegni kezdett, a focista zsebéhez kapva elővette a fent említett készüléket. Az arcára meglepetés ült ki, homloka ráncba szaladt, végül elmosolyodott. 
- Holnap nyaralni megyek - jelentette ki. Hiányozni fog, ez ugrott be először. Aztán tovább gondoltam a dolgot. Ha Ő nem lesz itt, akkor a barátaimmal is tudok egy kis időt tölteni.
- Mikor jössz vissza? - érdeklődtem. Bár a fiú nem akarta kimutatni, láttam rajta, jól esett neki a kérdésem. Tekintetét a telefonjára szegezte, majd a szemembe nézett. 
- Július 22 - felelte. Az sok idő - gondoltam magamban - de neki jár a pihenés. 
- Érezd jól magad! - mosolyogtam rá - Jót fog tenni a környezetváltozás - mondtam neki. Remélem nem fog aggódni miattam. Hiszen annyira a szívén viseli a sorsomat, neki sem ártana egy kis pihenés.
- Mennem kell, tulajdonképpen még össze sem pakoltam - szabadkozott Marco. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán csak azt vettem észre, hogy ajkait a homlokomra tapasztja. 

- Vigyázz magadra! Majd hívlak - ígérte meg a focista, aztán kisétált a szobából. Az ajtó becsukódott mögötte. Én pedig csendben suttogtam magam elé azt a pár szót:  Hiányozni fogsz.



- Hasznavehetetlen nyomorék vagyok, szerinted nincs okom sírni? - emelte rám a könnyes szemeit, amin láttam, hogy pár pillanat és kitör belőle. Mély levegőt veszek, és a kezeimet helyezem az arcom elé. Próbálok nem arra gondolni, hogy mindezt azért gondolja, mert én ezt tettem vele. Miattam hiszi magáról ezeket a dolgokat. Pedig ha észrevenne, annyi minden áll még előtte.
- Tudod erről mi a véleményem. Inká.. - nem tudtam befejezni a mondatom, mert egy szőke, fiatal ápoló nő lépett be az ajtón.
- Fraulein Klein, had kísérjem át a gyógytornára - kotyogott közbe illetlenül, s mindezt aközben, hogy engem bámult. De az én figyelmem a mellettem ülő gyönyörű lánynak szenteltem. Akkor fogant meg a fejemben egy nagyszerű terv, mikor Anna megszólalt.
- Rendb..
- Hagyja csak, ma én kísérem a kisasszonyt - szavaim ellentmondást nem tűrőnek hatottak, mert az ápoló az orrát felhúzva tipegett ki. A számra a sokak által szeretett félmosoly költözött, miközben Lisie felé fordítottam a fejem. Egy pillanatra megakartam dörzsölni a szemem, hátha nem káprázik. Ő is velem együtt vigyorgott, amit nem hagyhattam megjegyzés nélkül.
- Mosolyogtál - a szavaim gazdához találtak, de választ nem kaptam. Csend uralkodott körülöttünk, mindketten elmerültünk gondolataink között. Valamennyire még is csak kedvelhet, ha megtűr maga mellett. Talán még segítek is neki, hogy felépüljön. Örömmel tölt el, hogy néha kitudok csikarni belőle egy apró mosolyt vagy nevetést, hisz ez segít neki, hogy újra az legyen, mint régen.
- Gyere, menned kell - persze nem úgy értettem, hisz a következő pillanatban a tolószékért mentem. Odatoltam az ágya mellé, ő pedig kérdőn nézett rám. Hirtelen bevillant, hogy segítségre van szüksége. Egy határozott mozdulattal kapom az ölembe és teszem bele a szerkezetbe. Olyan könnyű volt, mintha egy pihetollat emelgetnék, amit szóvá is teszek neki.
- Eszel rendesen?
- Igen, de nem az itteni ételt - fintorog. Aprót nevetek, s a kezeim már a szék foganytúján vannak. Lassan kezdem el tolni, nem akarom, hogy bántódása essen. - Tudod, azért mehetnénk gyorsabban is. Itt balra - oktat ki, majd mutat az említett irányba. A folyosón páran felismernek, de gondolom látják, hogy éppen nem alkalmas az időpont fotózkodásra és autogrammosztásra.
A kórháznak ezen a részén nem jártam, de nem döbbentett meg, hogy itt is a fehér szín uralkodott, s a jól ismert fertőtlenítő szag is vele járt. A fehér ajtón mielőtt bekopognék, kinyílik és a húszas évei közepén járó, viszonylag - női szemmel nézve - jóképű, magas, barna hajú fickó áll ott. A szemöldököm kissé összeráncoltam, mikor mosolyogva üdvözölte a tolószékben ülő lányt.
- Szia Anna! Hogy vagy? - a lány hasonlóképp üdvözölte.
- Szia Lukas! Megvagyok, köszönöm - a haját a füle mögé tűrte, s engem is észrevéve zavartan bemutatott. - Lukas, ő itt Marco Reus, egy jó barátom. Marco, Lukas, a gyógytornászom - kezet ráztam vele, talán kicsit erősebben a kelleténél, s végig a szemébe néztem. Próbáltam a szememmel üzeni neki, hogy jobb lesz, ha távol marad a lánytól, amiről tudomást is vett, mert határozottan bólintott.
- Kezdhetjük Ann? - tenyérbemászóan beszélt, már viszketett a tenyerem, hogy arcon csapjam. Lisit odatoltam az ágyhoz, s kiemeltem belőle. Egy szék volt kitéve a teremben, és ott helyet is foglaltam.
Nem volt éppen üdítő látvány, ahogy az a gyerek Annalisét fogdosta, pedig tudom, hogy a munkáját végezte. Mégis belülről felemésztett a tudat, hogy hozzá nyúl.
A nő persze kedvesen elköszönt tőle, miután végeztek, de én csak egy apró bólintással léptem ki az ajtón. A kórteremig az út csendben telt, de mikor vissza emeltem az ágyára kitört belőle a nevetés. Értetlenül álltam a hirtelen jókedve mellet, és kérdőre is vontam.
- Mi olyan vicces?
- A viselkedésed - nevetett hangosan, s ez szinte zene volt füleimnek. Még mindig nem voltam tisztában a helyzettel, és ez őt még nagyobb hahotázásra késztette.
- Hát ez a birtoklási valamid - most már csak kuncogott és a haja mögé próbált elbújnod. Rá kellett jönnöm, hogy ő nem olyan, mint a többi lány. Ő észreveszi, ha nincs rendben valami és meghallgat másokat. Most is teljesen kiismert, pedig egy hónapja se ismer.
- Van ilyen - lazán megvonom a vállam, s a következő pillanatban megszólal a telefonom. Egy eseményemlékeztető áll benne, hogy holnap Ibizára megyek. Teljesen el is felejtkeztem róla, annyira lefoglaltak és magával sodortak az események. A nő kíváncsian fürkészett, és érdeklődni akart, mielőtt hozzá szóltam volna.
- Holnap nyaralni megyek - csak bólintott és egyből vissza kérdezett.
- Mikor jössz vissza?
- Július 22 - néztem rá a naptáramra. Már bevett szokásommá vált, hogy a haverjaimmal egy hónapig Ibizán tengődünk, minden évben egyre jobban vártam, de az idén teljesen lekötötte a figyelmem a mellettem ülő személy. Kicsit mintha meglepte volna a válaszom, de próbált örömöt varázsolni az arcára.
- Érezd jól magad! Jót fog tenni a környezetváltozás! - eddig nem akartam itt hagyni, de tudom, hogy jó kezekben lesz és szinte mindig zargatni fogom az üzeneteimmel.
- Mennem kell, tulajdonképpen nem is pakoltam még össze - túrok bele a hajamba, kissé tanácstalan vagyok, hogy hogy búcsúzzak el tőle. Végül lehajolok hozzá és egy hosszú puszit nyomok a homlokára.
- Vigyázz magadra! Majd hívlak - lépek ki a kórterem ajtaján és sokáig nem látom a nekem integető és mosolygó lányt.

2016. január 24., vasárnap

9.

Halihó, kedves Mindenki!
Egy kicsit megkésve bár, de itt is van az újabb rész. Ne haragudjatok a gondatlanságunk miatt, hiszen mindketten mozgalmas heteket tudhatunk magunk mögött! Köszönjük szépen a kommenteket, a feliratkozókat és az oldalmegjelenítéseket! Fantasztikusak vagytok! Reméljük ez a rész is elnyeri a tetszéseteket!
Millió meg egy puszi Nektek!
Szaszi és Juliet









Ha a padlóra passzíroznak, ha átgyalogolnak rajtad, ha úgy érzed ennél szánalmasabb már nem is lehetnél. Na akkor jön el a pillanat, hogy ráeszmélsz a dolgok valódi miértjére, mert Isten nem pakol mindenkire egyforma terheket. Az igazi harcosok nagy terhet cipelnek, mert ők ezt elbírják viselni, megküzdenek vele. Hiszen ki ne viselne el pár rossz dolgot, egy nagyobb jó érdekében? Persze ezt így utólag könnyebben átlehet látni, mert az ember tudja mi következik és az a bizonyos addig tartja benne a lelket. Viszont van egy másik helyzet is amikor az adott személy mindezek ellenére, kilátástalan rettegésbe zuhan. Lesüllyed a félelmek, kételyek bugyraiba és kínok kínjával tapasztalja az elhagyatottság, céltalanság és önmarcangolás igazán lesújtó élményét. Ezt az állapotot a szakirodalom depresszióként említ, tünetei az étvágytalanság, a folytonos szótlanság és a hirtelen hangulat ingadozás. Hát igen, ebbe keveredtem én.
Viszont amikor aznap belépett s kórterem ajtaján, olyan földöntúli öröm lett rajtam úrrá, amilyet nagyon ritkán tapasztal az ember. Az arcvonásai fájdalmat, megbánást és aggodalmat tükröztek, szemei öröm helyett, csak fátylas képet tükröztek.  Én mégis oly boldog voltam, mert itt volt mellettem.
- Szia - köszöntöttem halkan, majd válaszát meg sem várva kezdtem neki magyarázni. - Marco, kérlek ne haragudj! Ostoba voltam és gyerekes, nem kellett volna a saját hibám miatt téged okolnom. Kérlek bocsáss meg! - szemeimet szúrták a kitörni készülő könnyeim, melyeket én minden erőmmel próbáltam visszatartani.
- Én nem haragszom. Itt én vagyok a hibás, ne ostorozd magad - szólt, hangja nyugodtan csengett ezáltal az én háborgó lelkemet is csitította. A focista ajkain halovány vigyor játszott. Határozottan jól esett a jelenléte. - Hogy vagy? - tudakolta.
- Igazából nem tudom - feleltem miközben kezeimmel a paplanom szélét gyűrtem össze. Zokogni akartam, de nem lehetett előtte nem. Hiszen nem szeretném, ha megtudna a pár órával ezelőtti incidensről bármit is. Ő egy világhírű sportoló, van éppen elég gondja nélkülem is. Kínomban a szám szélét kezdem harapdálni.  Pár perc hallgatás után megtörtem a csendet.
- Veled minden rendben? - néztem a dortmundi szemébe, miközben szemem sarkából akaratlanul is megszökött egy kósza könnycsepp. A milliméternyi sós folyadék végigszántotta arcomat, majd államról a fehér kórházi takarómra csöppent.
- Hát persze - felelte, majd leült mellém az ágyra. Egyik ujjával letörölte az újabb könnycseppet a szemem sarkából. - Miért sírsz? - kérdezte aggodalmasan. Fájt látni azt a féltő tekintetet, az aggódást és a törődést a tekintetében. Nem akart, hogy érezzen irántam valamit. Ő nem érdemel több szenvedést, mellettem pedig csak ez várna rá. Elég végignéznie rajtom, hogy tudja mennyire hasznavehetetlen vagyok. Ő viszont mégis itt van ebben a piszkos kis kórházi szobában. Velem.



 - Marco -
A kanapámon heverek és épp édesanyámmal beszélek telefonon.
- Jól leszek. Nem, nem Anyu, már nem vezetek jogsi nélkül. Én is szeretlek. Majd beszélünk - dobom le az üveg dohányzó asztalra a készüléket és az oldalamra fordulva gondolkodtam. Ha anyukám tudna a balesetről már rég itt lenne mellettem és kioktatna. Vagy még rosszabb: csalódott és szomorú arccal mély hallgatásba merülne. Ez eddig kétszer fordult elő: mikor először ültem autóba jogosítvány nélkül, s mikor összevesztem az édesapámmal. Ez egy hosszú történet és még nincs itt az ideje.
Már az alvás határán állok, mikor megszólal a mobilom. Sóhajtva felülök és beleszólok.
- Hallo?
- Szevasz, te csirke. Jó lenne, ha idetolnád a képed a kórházba, mert Lisie rosszul van - mondja Juliet idegesen hangon. Egyből felpattanok és lerakom a hívást. A lábamra cipőt húzok, magamhoz veszem a kocsi kulcsot és sietősen bepattanok a járműbe. Idegesen túrok bele szőke hajamba, és egy nagyot ütök a kormányba. Mi történhetett vele? Megsérült? Eltört valamije? Nem törődve a sebesség korlátozással hajtom az autót, hogy minél előbb Nála lehessek. 
A kórháznál leparkolok és befutok az épületbe, a recepción már Juli mászkál idegesen fel - alá.
- Mi történt? - állok meg előtte,s látom rajta, hogy sírt. 
- Öngyilkos akart lenni - suttogja összetörten. Csak állok egy helyben, s próbálom feldolgozni a hallottakat. Véget akart vetni az életének. Ennyire felelőtlen? Nem gondolt rám?! Vagy ha rám nem is a családjára, barátaira?
- Hogy? - ennyit bírok csak kinyögni a döbbenettől. 
- Kirántotta a kanült és már csak arra mentem be, hogy egy vértócsa van az ágya mellett - tör ki belőle a zokogás. Sose tudtam jól kezelni az embereket, de most csak átöleltem és bíztattam. Pár másodpercig engedte ölelni magát, de ellökött utána.
- Azért, mert van pénzed és hírneved, nem ugrok a nyakadba. Tiszta szívemből gyűlöllek, amiért ide jutattad őt. De tudom, hogy még nagy szüksége lesz rád - sóhajtott fel gondterhelten. - Most nincs nála bent senki. Menj csak - intett a kórterme felé, én pedig bólintottam és az ajtó felé indultam. Bizonytalanul nyitottam be, és észrevettem a fekete haja alól félénkén felpillantó gyönyörű lányt. Szemei mintha kissé felcsillantak volna, hogy meglátott, de betudtam annak, hogy biztos képzelődök.
- Szia - hangja halk volt, de mégis betöltötte az üres kórtermet. - Marco, kérlek ne haragudj! Ostoba voltam és gyerekes, nem kellett volna a saját hibám miatt, téged okolnom. Kérlek bocsáss meg! - kérlelt. Kissé döbbenten néztem rá, nem hittem volna, hogy egyszer ő fog tőlem bocsánatot kérni.
- Én nem haragszom. Itt én vagyok a hibás, ne ostorozd magad - mosolyogtam rá halványan. - Nem kéne egyikünknek se - tettem hozzá gyorsan. Bele egyezően felsóhajtott és egy kis vigyorral ajándékozott meg engem. - Hogy vagy?
- Igazából nem tudom - piszkálta idegesen a takarója szélét és közben az ajkát rágcsálta. Erre nem tudtam, hogy mit feleljek, inkább a hallgatást választottam. Azonban pár perc múltán meghallottam Anna törékeny hangját.
- Veled minden rendben? - érdeklődött, miközben a szeméből kiszökött egy apróka könny.  
- Hát persze - nyúltam oda a gyönyörű arcához és töröltem le az újabb cseppeket, miközben átültem az ágyára. - Miért sírsz? - őszintén aggódtam érte, mert tudtam, hogy akármilyen erősnek is mutatja magát, de belül összetört.
 Pár percig habozott, majd a szemembe nézve felelt. 


2016. január 2., szombat

8.

Sziasztok!
Itt is lenne a nyolcadik rész, ami sorsfordítónak ígérkezik.
 Nagyon szépen köszönjük a több, mint 1600 kattintást és a 7 feliratkozót! 
Boldog Újévet kívánunk és szeretünk Titeket!
Juliet és Szaszi








 - Marco - 

 Mióta bent jártam Annalise- nél eltelt két hét. Nem telt el úgy nap, hogy nem folytattam volna le a fejemben a beszélgetést és ne idéztem fel azt a könnyáztatta arcot. Akkor nem tehettem mást, mint eljöttem, hadd eméssze a hallottakat, de ma már nem cselekednék így.
Az elmúlt tizennégy napon mindig érdeklődtem az állapota felől és örömmel hallottam, hogy elkezdhette a gyógytornát. Tudom, hogy már a lábait nem tudják helyrehozni, de azért ez a dolog adhat neki egy plusz löketet, hogy van miért élni. Velem is nem egyszer volt olyan, hogy azt mondták, hogy ,, Nem térhetsz vissza. " , de én itt vagyok és felálltam, haladok a célom felé.
A napok nem csak a megkönnyebbülést hozták el nekem, ha nem a szezon végét is. Ma tartotta a csapat az utolsó edzését, s holnap játsszuk a szezon utolsó mérkőzését is. A bajnokság hatodik helyén állunk, így ( sajnos )  az Európa Ligában játszhattunk a következő kiírásban. Nem úgy sikerült ez az idény, ahogy vártunk, de a következőben megpróbálunk minden tőlünk telhetőt tenni, hogy mi legyünk a legjobbak.
Az utcáról hallom a két duda szót, ami azt jelenti, hogy itt van értem a csapattársam; Aubameyang. Nagyon jó barátok vagyunk, így ő is tudja, hogy mi történt. Fekete sportautójából hangosan szól az általa kedvelt zene. A házkulcsom zsebre vágom és bepattanok mellé a gépjárműbe. Az féloldalas öleléssel üdvözlöm és utána ő egyből beszélni kezd. Nagyon sokat tud beszélni. Fociról , magáról, családjáról, magáról, Fifáról, magáról.
Szépen, lassan megérkeztünk az edzőközponthoz, majd miután kiszálltunk az autóból a fotó cellás ajtó felé vettük az irányt.
- Hogy van Anna?
- Elkezdhette a gyógytornákat, de eddig még semmi javulás - szomorú mosollyal néztem rá.
- Legalább küzd a céljáért, s nem önmagát bántja - mondta vigasztalóan, de ez a háttérben cseppet se volt úgy.
Az tréning előtt átöltöztünk, majd kisétáltunk a pályára. A frissen vágott fű illata megcsapta az orrom, így még nagyobb kedvvel vágtam neki az edzésnek.
Mikor végeztünk kissé jobb kedvvel baktattunk a gépjármű felé. Megkértem Aubát, hogy várjon meg engem egy pillanatra, míg megkérdezem Lisie állapotát. Ő jó baráthoz méltóan szívesen megtette, így nem sokkal később már ott álltunk a Klein család háza előtt. Lassú, megfontolt léptekkel mentem az ajtóig, ahol megnyomtam a csengőt és vártam. Nem sokkal később Martha barnás ősz haját véltem felfedezni.
- Jó napot! Nem zavarnék sokáig, csak azt szeretném megkérdezni, hogy Annalise hogy van? - az arcát kémlelve megállapítottam, hogy az elmúlt hetekben, mintha több élet költözött volna beléje.
- Ahogy eddig. Rendszeresen jár tornára, de még semmi változás. Lassan, de biztosan halad - apró mosollyal az arcán nyilatkozott, majd nem sokkal később távoztam is.




Annalise

Tizennégy nap telt el az állapotom, pedig még mindig változatlan. Hiába a gyógytorna, hiába az akarat, erő, itt már csak a csoda segíthet. Olyan érzésem van, mintha az énem egy darabját kiragadták volna belőlem. Fél ember lettem, mert se álmaim, se céljaim nincsenek. Egyszerűen csak itt vagyok, bezárva egy szobába, annak érdekében, hogy "minél előbb felépüljek". Holott mindenki tudja jól: én örökre egy nyomorék maradok. S azt biztosan tudom, senkinek nincs szüksége egy olyan lányra aki lábra sem tud állni. Még munkám sem lesz, hiszen egész eddig a tánc volt az, amiből megéltem. Sőt ,így még az egyetemet sem tudom befejezni, mivel a tánc- és dráma szakon tanultam. Az agyamba egyre csak áramlott a sok negatív gondolat, miközben én elsüppedtem a depresszió, az önsajnálat és a semmittevés keserű tengerében. Persze amikor a kishúgom vagy a szüleim érkeztek hozzám látogatóba igyekeztem vidámnak látszani, mert nem akartam őket is tönkretenni a viselkedésemmel. Igazából a három legjobb barátom közül is csak Max tudja igazán, mennyire össze vagyok zuhanva lelkileg, mert neki elmondtam. Bár valószínűnek tartom, hogy Juliet is észrevette rajtam a dolgokat. Még mindig csak a sok szomorú gondolat kavargott a fejemben, miközben ujjhegyeimmel a karomba helyezett kanült piszkálgattam. Milyen egyszerű is lenne, ha már senkinek nem kéne azon törnie a fejét, hogy mi lesz velem. A halál békés lehet, gondoktól és fájdalomtól mentes. A szüleimnek is jobb lenne, ha elmennék, hiszen csak teher vagyok a számukra. Egyszerűen megnehezítem az életüket.
Reszkető ujjakkal fogtam meg a csuklómba szúrt kanült, majd egy hirtelen mozdulattal kitéptem onnan. A vérem patakként folyt végig a tenyeremen, az ujjbegyeimről pedig a padlóra csöppent, és egy skarlát vörös tócsát alkotott. Éreztem,hogy a fájdalom bizsergető néhol még égető, de egyben megnyugtató hatását  a testemen. Mosolyogtam, mert boldog voltam, hogy nem kell többé megkeserítenem a szeretteim életét.  A látásom homályosodni kezdett, de én még mindig felhőtlenül vidám voltam. Mindjárt lezárul ez az egész - gondoltam.  Ám ekkor kinyílt a kórterem ajtaja és  Juliet lépett be a szobába. Amikor megpillantotta a vértócsát azonnal elfehéredett, és irdatlan gyorsasággal szaladt ki a helyiségből.
- Orvost, orvost! - üvöltötte torkaszakadtából. 

2015. december 21., hétfő

7.

 - Marco -

Másnap reggel Mariot vittem ki a reptérre, mert utazott vissza Münchenbe. Nem nyújtottunk hosszúra a búcsúzást, mert pár forduló múlva vége a bajnokságnak és mehettünk a jól megérdemelt nyaralásra. - Sajnálom, hogy ez a hétvége nem úgy sikerült, ahogy vártuk. - mondtam neki kissé lehajtva a fejem. Ő felejteni jött ide, de ,, belerángattam " ebbe az egészbe. 
- Nem haragszom, sőt még szurkolok, hogy összejöjjön Annával a dolog. - öleltük meg egymást fiúsan, de utána egyből indulni a kellett, hogy ne hogy lekésse a gépet. Kissé jobb kedvvel intettem le egy taxit a reptér elől és bediktáltam neki a kórház címét. Végig néztem magamon; egy fekete nadrág és egy póló volt rajtam az elmaradhatatlan Nike cipőmmel. Így teljesen elfogadható a kinézetem. 
Az autó hamar ott volt és miután ki is fizettem, indulhattam be az épületbe. A recepción nem is kellett útbaigazítást kérnem, mert megpillantottam Annalise szüleit. Megviseltnek tűnnek. amit nem csodálok. Lassan odaérek hozzájuk, ők nem vesznek észre.
- Jó napot. Hogy van Lis? - állok meg mellettük.
- Szia. Az állapota változatlan, de az orvos hívatott ide bennünket. Azt mondta, fontos dolgot akar közölni - én csak bólintottam Martha szavaira. Remélem nincs semmi komoly baja, mert azt nem tudnám megbocsátani magamnak. A percek gyorsan tellenek, mikor észrevesszük Annalise kezelőorvosát. Mindhárman felpattanunk és a doktor úr elé siettünk. Köszönünk neki, de ő csak mély levegőt vesz és belekezd:
- A lányuk sérülései szépen gyógyulnak, de van itt egy gond, egy hatalmas gond. Akárhány vizsgálatot végeztünk el a hölgy lábán az mindvégig érzéketlen maradt. A gyógytornász talán tud rajta segíteni, de nem száz százalék. A döntés az Önök kezében van - mondta, majd mintha semmi se történt volna. Minket lesokkoltak szavai. Martha és William a könnyeiket törölgetik, én pedig ökölbe szorítom a kezeim. Hogy tehettem én ezt? Hogy voltam képes aznap autóba ülni? Hogy tehettem én ezt egy fiatal lánnyal?
- Nézzék, ez az egész az én hibám. Mint a hogy korábban is említettem, átvállalok minden költséget. Ha kell még Vele is közlöm a hírt. - mondtam ki őszintén a szavaim.
- Azt még köszönnénk - köszönte meg szemét törölgetve Martha. Vettem egy mély levegőt és elindultam a kórterme felé. Lassan, megfontoltan nyomta le a kilincset és beléptem. Ott feküdt abban a ronda, kórházi ruhában egy gyönyörű lány. Mikor beléptem felém kapta fejét és kérdőn nézett rám. Odasétáltam az ágya melletti székhez és leültem. Előrehajoltam, most is vettem egy mély levegőt és belekezdtem:
- Szia Anna. Marco Reus vagyok, én okoztam a baleseted. Nagyo.. - folytattam volna a mondatom, de határozottan félbeszakított.
- Tudom, hogy nem a te hibád. Nem kellett volna részegen rohangásznom az autók előtt - hajtotta le a fejét szégyenlősen. Megdöbbentem, mert az hittem mindenért engem fog hibáztatni. Miután magamhoz tértem megszólaltam.
- De igen minden az én hibám és kérlek most hallgass meg. A sérüléseid gyorsan gyógyulnak, de van egy nagy gond. A lábaid teljesen érzéketlenek. - kimondtam. Tudom, lehet érzéketlennek tűnök, hogy csak így közlöm vele, de miért lenne jobb, ha körbe vonnám valami mézes madzaggal?!
A lányon lehetett látni, hogy sokkot kapott. A könnyei megállíthatatlanul folytak, de ő csak mereven bámult előre. Már szólni akartam neki, mikor megszólalt:
- Menj ki - szinte meg se szólalt, de kitudtam venni szavait.
- Annyira sajnálom. Én ha tudnám...
- Nem tudsz semmit se csinálni! Mit tudnál? Alá írnál egy mezt nekem? Képet csinálnál velem? Mást nem tudsz, mint labdát kergetni! Gyűlöllek, Marco Reus! Érted?! Gyűlöllek! - üvöltötte az arcomba és most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek. A pár perccel előbbi kijelentésén nagyot néztem. Tudom, hogy az én hibám.
Lassan lépkedek kifelé és még az ajtóból vissza fordulok felé. Ő is engem nézett, de elkapta a fejét és az ablakon néz ki. Kilépek az ajtón, a szülei ott állnak és sajnálkozva néznek. Hallhatták, hogy pár perccel ezelőtt mit mondott a lányuk. Én csak egy szomorú mosollyal elköszönök tőlük és kilépek a kórházból.


                                                                 ~ Annalise ~

Az utolsó cseppig kiittam a teámat, kék porcelánbögrémből, majd óvatosan visszatettem az éjjeliszekrényemre. Ismét kórterem ajtaját fixíroztam, vártam. Hiszen amióta itt vagyok mást sem csinálok, mint várakozom, hogy végre megkezdődjön a látogatási idő és viszontláthassam a barátaimat. A fehér műanyag borítású nyílászáró kilincse lassan lenyomódott, és az ajtón belépett maga Marco Reus. A világhírű focista, akiért tinilányok rajonganak és aki elgázolt engem. Érdeklődve figyeltem a sportolót amint végigmér engem, ebben a förtelmes öltözékben, sápadtan és kócosan. Viszont a szemei egy csepnyi undort nem tükröztek, helyette mélységes megbánás csillogott abban a gyönyörű smaragdzöld szempárban.
- Szia Anna. Marco Reus vagyok, én okoztam a baleseted. Nagyo... - mondta a Dortomnd tízese, és már hozzá is kezdett volna a szabadkozáshoz, ha félbe nem szakítom. Nem akartam hallani ahogyan magát okolja, az én ostobaságom miatt. Elvégre én voltam olyan felelőtlen, hogy illuminált állapotban kóboroltam az úttesten.
- Tudom, hogy nem a te hibád. Nem kellett volna részegen rohangásznom az autók előtt - lehajtottam a fejemet, nem volt képem a szemébe nézni. Ő aki most is idejött, azért hogy velem is közölje mit tett, pont Ő hibáztatja magát az én hülyeségem miatt.
- De igen minden az én hibám és kérlek most hallgass meg. A sérüléseid gyorsan gyógyulnak, de van egy nagy gond. A lábaid teljesen érzéketlenek - amint ezt kimondta, megváltozott a véleményem is, hiszen eddig a tánc volt az életem. Ezentúl nem táncolhatok, ha nem érezhetem milyen teljesen átadni magam a mozgás varázsának. Nem tudok ritmusra illeni és billeni a színpadon, miközben a közönség csak rám figyel. A tudat szinte összeroppantott, és ez a teher tonnás súlyként nehezedett szívemre is, hogy minden dobbanásával egyre kínkeservesebbé tegye számomra a létet. Marco Reus nem a lábaimat vette el tőlem, ez a focista az egész lényemet apró darabokra szaggatta.
- Menj ki - mondtam a lehető leghangosabban, de a hangom így is elhalt suttogás volt. Hiába próbáltam erőt venni magamon, összetörtem. Ő tört apró darabokra, a létezésemnek sem láttam értelmét, hiszen alapjában véve Marco most vette el az egyetlen jó dolgot belőlem.
- Annyira sajnálom. Én ha tudnám... - már megint ez a nyálas duma, lehet hogy azt a sok visongató, tinit akik élnek-halnak azért az "ennivaló német pofikájáért" meghatja, de engem nem. Egyetlen egy dolgot érzek iránta mégpedig gyűlöletet.
Ujjait kézfejemhez érintette, én pedig ebben a pillanatban robbantam.
- Nem tudsz semmit se csinálni! Mit tudnál? Alá írnál egy mezt nekem? Képet csinálnál velem? Mást nem tudsz, mint labdát kergetni! Gyűlöllek, Marco Reus! Érted?! Gyűlöllek! - hisztérikusan üvöltöttem, szavaim zokogásba fulladtak. Nem tudtam mit tenni, a focistát bámultam akinek szemei végtelen fájdalmat tükröztek. Mire rádöbbentem mit műveltem arra Ő már kint is volt az ajtón, én pedig megsemmisülve bámultam utánna. Hirtelen lendülettel emeltem fel kék bögrémet, és tiszta erőből a falhoz vágtam. Az ózonszínű porcelándarabkák millió irányba repültek szét és a padlót is teljes egészében beterítették. Szerencsétlen tárgy úgy járt, mint én. Apró darabokra hullott. Észre sem sem vettem, de torkom szakadtábol ordítottam, szemeim kisírtak. Az ajtóm hirtelen kivágódott, és két orvos lépett be rajta. Az egyik magas és fekete hajú, villám gyorsasággal egy injekciót fecskendezett az infúziós palackomba, és már el is tűntek. Pár perccel később csak azt vettem észre ahogyan szempilláim elnehezedve csukódnak le, én pedig mély és zavartalan álomba merültem.

2015. december 5., szombat

6.

Sziasztok!
Itt is lenne a hatodik rész. Nagyon szépen köszönjük a több, mint 1200 kattintást és a 4 feliratkozót! Nagyon boldogok vagyok!
Szeretünk Titeket!
Juliet és Szaszi 





 - Annalise - 
Szememet le sem vettem a kórtermem falára erősített óráról, figyeltem miként tellenek a másodpercek, percek, órák. Minden egyes eltelt óra egy újabb kontrollt jelentett. Ilyenkor egy ápolónő bejön a szobába és megnézi azt a monitort amire még mindig rá vagyok kötve. Aztán megkér, hogy igyak egy keveset, majd szürreálisan kedvesen kezd el beszélni hozzám. Végül szól néhány szót egy fiúról és távozik.
Ez most is így történt, egy dolgot leszámítva. De ezúttal a monitorom kimaradt a sorból és a harmincas évei elején járó nő egyenesen az ágyam szélére ült.
- Kedvesem, nagyon boldog lehetsz, hogy így szeretnek téged - szólt, majd gondoskodóan végigsimított az arcomon. - Tessék, kapcsold be a TV-t és nézd meg azt a kedves fiút, aki mindig utánad érdeklődik - mondta, és azzal a lendülettel már nyúlt is a távirányító után. Nem ellenkeztem, hiszen mozdulni is alig bírok, inkább csendben néztem a labdát kergető focistákat.  - A Dortmund tízese az a fiú - segített ki az asszisztens, majd mire feleszméltem volna távozott a kórtermemből.
Unottan kezdtem bámulni a régi televíziót és benne azt a bizonyos szőke hajú játékost. A neve Marco, ha jól emlékszem. Igen ez a neve, biztos vagyok benne, hiszen éppen az előbb szabálytalankodtak vele szemben. Ahogyan elnéztem a sportolót, csupán gyűlöletet éreztem, amiért Ő ott szaladhatott a futballpályán míg én ebben a dohos kórházban szenvedek. Nem vagyok bent régóta, de a mozgás hiánya így is elemi erővel csap le rám, ahányszor megpillantok egy sportolót a képernyőn. Mondjuk ez várható volt, hiszen évek óta táncolok ezért az edzések beleolvadtak az életembe. Hirtelen kedvem lett volna  felállni és végigszaladni az egész kórházon, tudtam nem vagyok képes erre, de mégis vágytam rá jobban, mint bármi másra. Ezzel pedig csak a saját szívemet fájdítottam, hiszen felülni sem vagyok képes, nemhogy futni. Kezeimet arcom elé emeltem és hangosan felsóhajtottam. A fejem hasogatott, a karom begyulladt, ahol a kanült bökték belém, mind e mellet pedig a szellemi szintem sem volt a toppon. Úgy éreztem magam, mint akit bedarált egy láncfűrész. Tehetetlen vagyok, senki nem veszi hasznomat, ha nem tudok lábra állni. Jelentéktelen, tagja lettem a társadalomnak, ez a tudat pedig megőrjít.
Tudom, hogy nem száz százalékig a sofőr hibája volt a dolog, hiszen én fetrengtem részegen az út közepén, de mégiscsak jobban esik mást hibáztatni. Tudom ez rettenetes hozzáállás, viszont én nem tudom feldolgozni a történteket. Így aztán jobban esik a másikat hibáztatnom mintha bevallanám, hogy mindenről én tehetek.


- Marco - 
A bokámhoz kapok fájdalmamban, ahol az előbb egy védő szabálytalankodott velem szemben a tizenhatos vonala előtt. Hangosan kiáltok fel, de a hangom eltűnik a több tízezer szurkolónk kiabálása mellett. A bíró kioszt egy sárga lapot, majd szabadrúgást ítél. Most már fájdalom mentesen állítom le a labdát a helyére, s hátra lépek. Csak a labdára és a kapusra koncentrálok. Megszűnik a világ körülöttem, csak én és a játékszerem létezik. Mikor meghallom az éles sípszót kifújom a levegőt és ellővöm a labdát. Száll a levegőben, számomra olyannak tűnik, mintha az örökkévalóság lenne. De mikor meghallom a kapu sercenését, tudom, hogy gólt szereztem. Hatalmas mosoly kúszik az arcomra és a rohanó társaim ugranak a nyakamba. Én csak Annalisera tudok gondolni, hogy neki lőttem ezt a gólt. Bár talán nem is sejti, hogy én ki vagyok, de én neki ajánlom. 
- Marco, figyelj már! - kiált oda a csapattársam, mert közben már az ellenfél elvégezte a kezdőrúgást és én még mindig csak egy helyben álltam. Néha, mikor Annára gondolok, akkor kizárom a külvilágot és csak rá tudok gondolni. Hogy lehet? Emlékszik valamire? Emlékszik rám? Bár mindennap érdeklődöm az állapota felől, de sose volt kellő bátorságom bemenni hozzá. Mikor elérnek hozzám a társam szavai, akkor futni kezdek a bőr után és kizárok mindent.
A nyertes meccs után boldogan sétálok ki a stadionból az autómhoz, ahol már Mario vár. Halvány mosollyal az arcán figyel, miközben felé haladok. Ő is aggódik a lány miatt, de inkább miattam, hogy összeomlok-e a rám nehezedő súly miatt, mert kórházba jutottam egy teljesen ártatlan lányt. Nem voltam érzékeny, de azért ez a dolog mélyen érintett.
- Gratulálok Marcinho - mondja mosolyogva, amit én viszonzok is. Biccentek neki, hogy mehetnénk és veszi a célzást. - Azért láttam, hogy elbambultál - szól oda komolyan, amin én csak megrántom a vállam, bedobom a táskám a hátsó ülésre és beszállok.
- A kórházba menjünk - mondom azelőtt, hogy elindultunk volna. Götze csak bólint és a gázra tapos. Az esti Dortmund nem fogok fel semmit, annyira hamar ott vagyunk. Kiszállunk az autóból és már úgy megyünk oda a recepciós pulthoz, mintha számtalanszor volnánk itt.
- Jó estét! Annalise Klein hogy van? - napok óta mindig ugyanezt a kérdésnek teszem fel az éppen a pultban lévő embernek.
- Hozzátartozója? - és mindig ezt a kérdést kapom.
- Igen - sóhajtok fel türelmetlenül. 
- Az állapota stabil, minden órában küldünk be hozzá valakit, hogy ellenőrizze. - mondta unott hangon és én bólintottam.
- Köszönjük szépen. Viszlát! - elköszöntünk, majd távoztunk. Kissé jobb kedvvel szálltam be az autóba azzal a tudattal, hogy minden rendben van vele. 

2015. november 21., szombat

5.

Sziasztok!
Itt az ötödik rész és itt megszeretnénk köszönni a több, mint 1000 kattintást! Nagyon örülünk neki!
Ha tetszett írj megjegyzést és / vagy iratkozz fel!
Szeretünk Titeket!
Juliet és Szaszi 





május 25. (csütörtök)

 Nem tudok felébredni, pedig minden erőmmel azon vagyok.  Hallom a hangokat, érzem ha valaki hozzám ér, de a sötétség túl erős.  A szemem csukva marad, a végtagjaimat nem tudom mozgatni. Megijedtem, hiszen ha nem tudok mozogni, akkor táncolni sem. Minden erőmmel meg akartam mozdítani a kezem, nem sikerült. Feküdtem a semmiben tehetetlenül, csupán a hallásom volt a régi. Valahonnan mellőlem egyenletes csipogó hang hallatszott.  Nem tudom mióta lehetek itt, az időérzékem elvesztettem. Tompa beszéd zaja szűrődött el hozzám, csak kósza szavakat tudtam elkapni. Egy dolog azonban biztos, rólam beszéltek.
- ... bemenned hozzá... ki fog akadni - nem értettem miről is lehet szó, nincsenek olyan ismerőseim akik rossz viszonyban lennének a barátaimmal. Egy kevés csend, majd zár kattanás és léptek zaja. Hallottam, hogy valami megnyikordul, aztán újra csak az a monoton pittyegés. Egyszer csak egy meleg kéz ért a kézfejemhez. Ismeretlen és új volt számomra ez az érintés. Egy nagy tenyér simított végig a karomon majd ujjaimnál megállapodott. Bárki is legyen ez a személy jólesik a közelsége Látni szeretném ki is lehet mellettem, de a szemeimre mintha tonnás súly nehezedne. Érzem, hogy kezét a kezemen pihenteti, a közelsége nyugtatólag hat rám, pedig érzem, hogy Ő valójában majd szétrobban a feszültségtől.
- Sajnálom... - hallottam meg a férfi bizonytalan hangját, folytatta még a mondatott viszont amit utána mondott nem  értettem. Mit sajnál? Nem tett ellenem semmit, vagy csak én nem tudok róla? Egyáltalán miért is vagyok itt? Egy buli volt az egész semmi több. Esetleg annyira sokat ittam volna? Nem tudhatom miért ostorozza magát, de ha miattam teszi azonnal fejezze be! Dühöt éreztem magamban  és késztetést arra, hogy tudassam vele értem amit mond. Szólni akartam neki, elmondani nem haragszom bármit is csinált. Minden erőmet összeszedve megszorítottam az ismeretlen kezét. Erre Ő egy pillanatra megdermedt majd nem sokkal ez után ajkait kézfejemhez érintette, és távozott. Megerőltettem magam és kinyitottam a szemeimet, nem tudom miként voltam erre képes, de sikerült. Egy kórházban voltam, minden fertőtlenítő szagú. Mellettem egy gép pittyegett egyhangúan. Az ágyam egy ablakkal szemben állt, mellkasomra "tappancsokat" helyeztek, hogy ellenőrözni tudják szervezetem működését. A fejem hasogatott, a dortmundi utcákról beáramló zaj miatt. Úgy összességében nem hinném, hogy a hangok voltak fájdalmam főbb okozói mégis jól esett erre fogni a dolgot.

 / Marco /

Amilyen gyorsan csak tudtam a kórházba hajtottam. A hátsó ülésen helyet foglaló lány mind végig a barátnőjét szólongatta. Már kezdett idegesíteni, így szóvá tettem neki:
- Kérlek, ne szólongasd! Tudom, hogy magánál kell tartani, de ezzel csak ártasz neki és magadnak is. Egyébként bocs a részegért ott hátul - böktem a mellette ülő fiúra, aki már nem is tűnt annyira részegnek. Ő csak bólintott, s figyelmen kívül hagyva a kérésem tovább szólongatta a barátnőjét. Nagyot sóhajtottam és még jobban ráléptem a gáz pedálra, így percek alatt ott voltunk a kórháznál. 
- Menj előre és értesíts valakit! Én addig beviszem!- utasítottam, a csaj csak elmotyogott az igent és befele szaladt.- Mario, be tudsz te jönni?- fordultam hátra.
- Ennél józanabbnak még nem éreztem magam - mondta őszintén, kiszálltunk a kocsiból, ölembe kaptam a sérült lányt és az épület felé rohantam vele. A fehér falú, enyhén fertőtlenítő szagú recepción már várt egy orvos és egy nővér is. Érdeklődve és aggódva figyelték a kezemben tartott lányt.
- Jó napot! Kérem, adja át az ifjú hölgyet, nálunk biztos kezekben lesz.- s mire kimondta szavait az orvos egy hordágy állt mellette. Ráfektettem az ágyra és el is tolták tőlünk. A hosszú, fekete hajú barátnőjét Götze nyugtatta. Néztem őket, mikor a recepciós nővér szólt hozzám:
- Uram, a hölgy adatait elkérhetném?- nyugodt hangon beszélt, amitől kicsit alábbszállt az idegességem.
- Nem ismerem, de ő a barátnője - A fekete hajú lány felkelt a barátom mellől és a pulthoz lépett. Leültem egy székre és a kezeimbe temettem az arcom. Mi lesz velem, ha valami baja lesz? Mert ezt már nem úszhatom meg egy büntetéssel. Egy nőt ütöttem el, jogosítvány nélkül. Ha ezt a sajtó megtudja. De mióta is érdekel a sajtó? Az a lényeg, hogy Neki ne legyen nagyobb baja.
Idegesen vártunk, míg nem befutott két srác. Az egyik szőke volt és kék szemű, a másik fekete hajú és zöld szemű. Mindketten odasiettek a fekete hajú lányhoz, megölelték és valami Lisie után kezdtek érdeklődni. Gondolom, ő lehet a sérült lány. Nemsokára a fiúk után befutott egy férfi és egy nő. Mindketten már a negyvenes évek elején járhattak és megviseltnek tűntek. A nő szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Jól nevelt férfi módjára bemutatkoztam nekik.
- Jó estét! Marco Reus vagyok, én okoztam a balesetet - mikor kimondtam megfagyott a levegő és sok minden történt egyszerre. A szőke hajú srác nekem akart ugrani, de a fekete hajú barátja lefogta.
- Hogy tehetted ez vele?- sziszegte át a fogai között indulatosan. A férfi és a nő döbbenten néztek rám, mintha nem fogták fel a szavaim.
- Nézzék, Marco nem tehet róla. Akit itt hibáztatni lehet az én vagyok - lépett elő Mario.- Én ragaszkodtam hozzá, hogy ma menjünk el bulizni, s hogy ő vezessen.
- Nem, magamra vállalom a felelősséget. Ha valaki hibás, akkor az én vagyok - léptem a szülők elé.- Kérem, ha valami komolyabb baja lesz a lányuknak, akkor minden műtét, kezelés költségét én fogom fizetni.- ez a kijelentésem még engem is meglepett, de minden szavam igaz volt.
- Fiam, ez nem a te..- szólalt meg a férfi, de nem engedtem végig mondani a mondatát.
- De ez pontosan az én gondom. Kérem, fogadják el! - szinte már könyörögtem nekik.- Ha másba nem is, de legalább ebbe tudok segíteni.- folytattam volna a mondandóm, de odalépett az orvos.
- Önök Annalise Klein hozzátartozói?
- Igen, mi vagyunk a szülei és ők a barátai. Hogy van a lányom? - kérdezte meg Frau Klein.
- Volt egy enyhe agyrázkódása, de a súlyosabb az, hogy a lábai érzéktelenek. Ezekkel egyenlőre nem tudunk mit tenni, csak azután, miután felébredt. Lehet, hogy soha többé, nem járhat - nyugodt hangon közölte ezeket, mintha nem is lenne jelentősége. A szavai, mintha ledöntöttek volna a lábaimról. Le kellett ülnöm, hogy el ne essek. Ez mind az én hibám. Én tettem ezt Annával. A szülei, barátai könnyek között törtek ki.
- Mivel ez egy különleges eset, ezért bemehet hozzá három ember, szigorúan egyesével - jelentette ki az orvos és halk léptekkel távozott.
- Frau és Herr Klein, ha megengedik, akkor én is bemennék hozzá. Tudom, hogy a barátainak kéne, de ők nincsenek abban az állapotban.- kértem őket újból.
- William és Martha, Marconak igaza van. Anna kifog akadni, de mi képtelennek lennénk bemenni hozzá.- mondta ki Anna barátnője.- Nem lennénk képesek látni, ebben az állapotban.
- Köszönöm.- mondtam őszintén.
- Nehogy azt hidd, hogy ezt miattad teszem. Gyűlöllek, amiért ezt tetted vele és ez soha nem fog változni - mondta abban a hangsúlyban, mintha képes lenne megölni. Éreztem, hogy ő nem fog egyhamar megbocsátani. Bólintottam és a kórterme felé indultam. Belépve a gépek pittyegése és morgó hangja csapta meg a fülem, de ott feküdt Ő. Az ágya mellett lévő székbe leültem és a kezeim közé vettem az kicsi kezeit.
- Sajnálom, ezerszer is sajnálom. Ígérem, ha felébredsz és valami baja lesz a lábaidnak, én fogok fizetni mindent - mintha egy apró szorítást éreztem volna, de ezt betudtam a fáradság jelének. Apró puszit nyomtam a kezeire és kimentem a teremből.
- Ha nem veszik sértésnek, akkor mi távoznánk. A holnapi nap folyamán nem lesz alkalmam bejönni, de szombaton itt leszek.- álltam oda a család elé.
- Rendben.- mondta Herr Klein. Elmotyogtunk Marioval egy viszlátot és kisiettünk a kórházból. Götze ült a vezetői ülésbe, amit nem bántam. Túl sok minden volt a fejemben, nem lettem volna képes vezetni.